Dunaújvárosban az egykor szebb napokat megélt Dunaferr otthonában lépett pályára csapatunk. Kellemes hétközi utazásban volt részünk - az egykor Sztálinvárosnak nevezett hely szocreál építészete, szürke egyhangúsága szembetűnő volt, mintha megállt volna az idő.Ehelyütt említsük meg, hogy Dunaferr (legalábbis labdarúgócsapat) már régen nincs, a nagyvállalat kivonulása után megszűnt a profi foci. Az ifisták használják a stadiont, no meg talán – ahogy hallottam - egy megyei szintű amatőrbrigád. Ide jutottunk, jutottak.
A megszokotthoz képest változtattunk, nem csak az összeállításon, hanem a felállási formán is. A négy védő előtt Dini szűrt, Mérei és Szabó pedig biztosította, hogy védekezésnél elég sűrű legyen a középpálya. Sajnos ezúttal hiányzott a csapatból Csepura Zsolt, aki fazont tud adni a játéknak és irányítja a támadásokat.
Teljesen kiegyenlítetten indult a találkozó. Azt lehetett látni, hogy az Újváros egy lendületes ügyes csapat, több gyors játékossal, hazai pályán nehéz őket megtörni. Szóval játékban inkább felénk billent a labdabirtoklási mutató, bátran kiegyensúlyozottan tettük a dolgunkat. Persze figyelni kellett a hazai megugrásokra, de belső védelmünk és/vagy kapusunk valamit mindig kitalált, hogy hatástalanítsa ezeket az akciókat. Az első kifejezetten nagy helyzet – hovatovább ziccer – a mi nevünkhöz fűződött – amikoris a centerben kezdő Karim (aki egyébkéntnagyon aktív volt, küzdött hajtott, végre megint) lépett meg egy indítással, bevezette a büntetőterületen belülre, majd lőtt, de a kapus eszén sajnos nem tudott túljárni. Ezután is veszélyesen fociztunk, de az újabb helyzet megintközépcsatárunk nevéhez fűződik, aki a félidő vége
felé éles szögből lőtt, de a kapus ismét a helyén volt, sőt az ellentámadásból majdnem a hazaiak szereztek gólt.
A kifejezetten jó első félidő után hasonló folytatásra bíztattam a csapatot, azért pontszerzésben feltétlenül reménykedtem.
A második játékrészt talán valamivel aktívabban kezdte a hazai csapat. Az első tíz perc, amikoris felénk nőttek, sajnos meghozta nekik a vezetést. Egy hazai szögletrúgás után az ötösön belül pattogott a labda, nyílván pont egy Dunaújváros játékos elé került nagy szerencsével, aki élt a lehetőséggel és a hálónkba kotorta a labdát. Hát egy teljesen parti (értsd: kiegyenlített) mérkőzésen nem könnyű idegileg elviselni egy ilyen gólt. Ezután némileg átrendeződtünk, támadóbb felállásban játszottunk tovább. Taksár centerként, Pápai középpályásként, Szabó árnyékékként szerepelt a továbbiakban. Nem sok híja volt, hogy eredményes legyen és egyenlítsünk. A játékrész derekán Taksár Tomi helyzetbe is került, de túl hamar lőtt (rávezethette volna a kapusra), így nem került a hálóba a labda. Volt még egy villanása, de sajnos nem ebből született gól, hanem a hazaiak egyik kontrájából a 84. percben. Egy jobboldali beadást fejeltek be kitűnően a jobb alsó sarokba, eldöntve ezzel a három pont sorsát. Nálunk még – közvetlenül a középkezdés után – Taksár és Szabó vitézkedett, de hiába a látványos cselek és két kapuralövés, csak nem született gól. Az utolsó percben Gáspár Tibi került a kapu elé, de Taksár pontos passzát öt méterről a kapusba rúgta, így szomorúságunkra a szépítés is elmaradt.
Aki ezen a napon látta az MTK csapatát, elmondhatja, hogy küzdöttek, hajtottak a fiuk, ahogy tudtak, de a kiegyenlített mérkőzés ezúttal a - talán (átlagosan) rutinosabb - hazaiak javára dőlt el, mégha minimum egy pontot biztosan megérdemeltünk is volna. Mindenesetre a hozzáállással, az egységgel és helyenként a játékkal elégedett voltam, induljunk ki ezekből a fontos dolgokból! Kíváncsi lettem volna, ha a legerősebb összeállításunkban játszunk milyen eredménnyel zárunk. „Ha” persze nincs a futballban, így ezt a mondatot gyorsan le is zárhatjuk! Fel a fejjel Gyerekek!
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
